Épp az M1-esen haladok Győr felé, és noha ezt az utat általában sokkal szívesebben teszem meg vonattal, mint busszal (már ha csak e kettőt soroljuk fel lehetőségként), most valamiért mégis az utóbbit választottam.
Alapvetően az a baj a busszal, hogy például ezt a posztot az egyik combomon egyensúlyozó laptopomon írom (a kinyitott kijelző nem fér el a szemközti ülés miatt, iPaddel kényelmesebb), nem lehet a fákat bámulva sétálgatni a járművön, ráz, egyáltalán, az IC-khez összehasonlítva, amikkel időnként utazom, szinte lehetetlenség dolgozni rajta.
Most azonban egy olyan aduászt tett le az asztalra a Kisalföld Volán (és ha jól informált a sofőr, a Volánbusz is), ami miatt már elgondolkozom: az iPhone-om észrevett egy nyitott hotspotot még indulás után, aminek a neve már gyanús volt: KVBuszNET. A fura az volt, amikor az erdő közepén is ott volt, 50 kilométerre a fővárostól: kiderült, a busztársaság mifije az, amit egy hónapja szereltek be.
Most rácsatlakoztam, és megy. Nem tudom, hogy csinálja, nekem még egyáltalán térerő sem igen szokott lenni errefelé, de 400k-val jönnek a cuccok. Nem beszélve arról, hogy egy száz megás appot is simán leránthatok útközben iPhone-nal, mint ahogy azt most is teszem, nincs a 30 megás korlát.
A vonatos utazásról ezen a vonalon (Budapest-Bécs) korábban írtunk, milyen tragédia: folyamatosan szakad a vonal, a tethering egy katasztrófa, folyton elő kell venni az iPhone-t ellenőrizgetni. Most legalább ez a probléma nincs: néha megszakad néhány másodpercre a jel, de legalább sokkal kénylemesebb az egész kezelése. Ha földszintre, az asztal melletti helyekre ültem volna, akkor pedig még a combomon egyensúlyozást is megspórolom.
Igazság szerint én csak egyet vártam az új böngészőtől: hogy az url-sáv értelmesebb legyen, és a Chrome-hoz vagy a Firefoxhoz hasonlóan megértse, ha nem webcímet, hanem csak valami hülyeséget pötyögök be.
Ezt nem sikerült.
Felmerült ugyanakkor néhány kompatibilitási probléma. Vagy annak tűnő hiba, segítsetek kideríteni, hogy a Safari 5 telepítésével egy időben sikerült valamit nagyon elrontanom a gépen, vagy tényleg a böngészővel összefüggő jelenségről van szó.
Az egyik első, ami feltűnt, az az Appleblog oldalán található aktuális látogatószámláló. Ez ugyanis beragadt, mindig ugyanannyit mutat, és csak a böngésző összes emlékezetének meg cookie-jának a törélese segít, de az is csak egyetlen alkalom erejéig.
A másik jelenség a Google-birodalommal áll összefüggésben. Régebben, amikor Gmailben nyomtam egy Reply-t, a kurzor automatikusan az új üzenetbe ugrott, már írhattam is a szöveget. Most oda kell kattintanom.
Google docs: egy SUM-függvény után elég volt kijelölnöm az egyenlet szempontjából izgalmas cellákat, most előbb bele kell kattintanom a SUM után található bezárt zárójelbe, és csak utána jöhet a pitbull terrier.
De voltak furcsaságok a Yahoo-nál is: egy olvasótól kapott levélből kiderült, hogy a webkettes cég Mail-szolgáltatása alatt file csatolása közben a Safari többször olyan elementáris erővel fagyott le, hogy még Force Quittel sem lehetett lelőni, csak a gép újraindítása maradt.
Ázsiában, pontosabban Kínában, még pontosabban Hongkongban semmi jele annak, hogy az iPadek forgalmazása még nem indult meg a térségben. Már a különleges státuszú államba tartó repülőn feltűnt, hogy több utas is az Apple tabletjével játszadozik, a városba érve viszont egyből világossá vált, hogy mi ennek az oka: szinte az utolsó elektronikai boltban is lehet már iPadet kapni.
A hivatalos boltokba természetesen még nem érkezett meg a tablet, azokban csak szokásos felhozatalt, MacBookokat, iPodokat, iPhone-okat lehet vásárolni az itthon megszokott árhoz képest pofátlanul olcsón: a kártyafüggetlen mobilhoz például már 135 ezer forintért hozzájuthatunk, biztosan vettem is volna egy 3GS-t, ha nem csak néhány nap választana el minket az új készülék bemutatásától. Nem biztos, hogy azt fogom megvenni, viszont a 4G/HD bemutatása után csökkenhet annyival a szerintem még mindig kiváló 3GS ára, hogy érdemes legyen azt kivárni. Ha meg tud annyit az új mobil, hogy felkeltse az érdeklődésemet, nyilván azt fogom választani.
Visszatérve az iPadekre, a legtöbb hongkongi kereskedő kirakatában két-három-négy tablet várja, hogy elvigye őket valaki, szóval a világnak ezen a részén egyértelműen NINCS HIÁNY a kütyüből.
De nemcsak a kereskedésekben, a vevők oldalán is dúskálás van. Az Intercontinental szálloda klubrészlegén például, Alain Ducasse Spoon étterme fölött, ahol a Victoria bayt egy hatalmas ablakon át szemlélve tudjuk olvasni a híreket, megbeszélni a fontos ügyeket az üzleti partnerekkel, három iPad is várja a vendégeket, ezeket bárki felkaphatja, és használhatja, amíg a helyiségben tartózkodik.
Kínában, a szárazföldön már nem ilyen jó a helyzet: Sencsenben egyetlen iPadet sem láttam, és Sanghajban is csak az Expón futottam bele egy-egy bemutatódarabba, de hát Kínát és Hongkongot nemcsak egy határ, a pénznem, a rendszám és a politikai rendszer választja el egymástól. Persze biztos vagyok abban, hogy aki Sanghajban akart magának iPadet, az már megvette, és elnézve a város méreteit, belvárosának mérhetetlen gazdagságát, rögtön érthetővé válik az is, miért a kínai lesz a legfontosabb piac lassan mindegyik világcégnek.
Ezzel együtt is az országban jelenleg inkább a fake, mint valódi Apple cuccok aratnak sikert. Az utcán sétálgatva folyton olyan árusokba botlunk, akik a katalógust felnyitva eredeti, érted, eredeti (not!) Rolexeket kínálnak tíz dollárért, vihetsz Prada, Fendi, Gucci-táskákat minden mennyiségben, amiket a képen is látható módon zsákokba pakolva gyűjt be magának a turista (én) és ott vannak az iPhone-ok is, persze ezeknek kábé annyi közük van az eredetihez, mint a kétezer forintos óráknak.
Néha viszont többet tudnak az Apple kütyüjénél: hatvanezerért például már olyan modellt lehet kapni, amihez nem kell iTunes-t használnunk, sima áthúzással rámásolhatjuk a tartalmakat a mobilra. Az App Store alkalmazásai persze nem futnak rajta, de legalább nem kell vacakolni a szinkronizációval. Valamivel olcsóbban iPhone-nak látszó JAVA-s tárgyat lehet beszerezni, és aki igazán meg akarja nyomni magát Kínában, az két SIM-kártyás Apple mobilt vesz magának. A helyi kínálatból legjobban nekem mégis az a maós óra tetszett, amiben a nagy vezér karja integet, miközben a mutatók elárulják a pontos időt. Na AZ ütött.
Kína egyébként mindkét része, a szárazföldi és a hongkongi is egyértelműen fel van készülve az Apple-cuccok fogadására, mondhatni az a szabvány. Először a hongkongi Intercontinentalban találkoztam Bose-hangszórókra kötött iPod/iPhone dokkolóval, amik csak és kizárólag az Apple eszközeivel voltak kompatibilisek, tehát a térségben alapértelmezettnek veszik, hogy aki ilyen hotelben száll meg, és a saját zenéjét akarja hallgatni szobájában, az valamelyik i-kütyüt rántja elő a zsebéből. Ugyanez volt a helyzet a sanghaji Ritzben, ahol megint csak szívesen látott vendég volt az iPhone-om.
Holnap egyébként megint elutazom, ezúttal Toszkánába megyünk Dórával, szóval szegény Ádám újabb hétre marad egyedül, így sajnos az új iPhone bejelentést sem tudjuk közösen nyomni, de valahogy mindig ez van: a nagy show-k idején a legritkább esetben vagyok itthon, Ádám viszont, nem is értem, hogyan, egyedül is olyan közvetítéseket nyom, mint amikor ketten dolgozunk a témán.
Bocs Ádi, ígérem, nemsokára visszaadom ezt a két és fél hetet, amit most elvettem az életedből (egyébként behajtja!).
Végezetül álljon itt egy videó a sanghaji repülőtér VIP-várójából, ahol a következő vécémozgató szerkezettel találkozhat a gyanútlan arra járó (a 492 emelet magas, 101 emeletes Shanghai World Financeal Center 91. emeletén található, hét nyitott konyhával működő 100 Century Avenue Restaurantban egyébként ugyanezt láttam):
Az eheti rendhagyó részt Ádám helyett én írom, mert ihletett állapotba kerültem. A napokban sokat olvasgattam Handrás és Kaprinay Zoltán postjait a New York-i kalandokról, és eszembe jutott, amikor a városban jártam. Majdnem három éve történt, 2007 nyarának a végén.
New Yorkban számoltam le az amerikaikkal kapcsolatos előítéleteimmel (amiket aztán sajnos Kalifornia részben megerősített bennem), és ott tanultam meg, hogy az ugyanaz lehet egészen más is. Nemcsak egy izgalmas, intelligens várost ismertem meg, ami jól láthatóan képviseli az európai alapértékeket, hanem egy olyan metropoliszt ia, ami sok szempontból egymaga képes felmutatni Európa legjobb vonásait.
Nagyon régen volt olyan utoljára, hogy egy igazán izgalmas új terméket dobott volna piacra az Apple. Emlékeztek még az iPhone-ra, 2007-re? Vagy a MacBook Airre 2008-ból? Azok voltak a nagy dobások, az elmúlt két évben viszont csak frissítéseket kaptunk. Ugyanazt, kicsit másként.
Az iPad viszont előzmény nélküli, ha csak kötjük össze genetikailag a Newtonnal, az iszonyú szopások közepette kifejlesztett tablettel, amit Steve Jobs az elsők közt nyírt ki, miután 1997-ben visszatért a vállalathoz. Ne kössük.
A bejelentés óta eltelt jó három hónap, és még mindig fogalmam sincs arról, szükségem van-e rá. Azt tudom, hogy vágyom egyre. Ez egyébként a normális reakció, hiszen a vágyakozáshoz elég egy jó forma, sőt, akár egy ügyesen vágott reklám, a szükséghez viszont jól működő funkciók kellenek. És ha azt tapasztalom, hogy csak vágyom rá, de nincs rá szükségem, nem fogom megvenni.
Pár nap és kiderül. Handrás már New York utcáit rója, hogy időben beállhasson a sorba harmadikán, szombaton és az elsők között jusson hozzá egy iPadhez. Ha minden igaz, negyedikén, de legkésőbb ötödikén már én is a kezembe fogok egyet. Jövő hét elején tehát eldöntöm, kell-e, és ezt amilyen hamar csak lehet, megosztom veletek a blogon.
Egy biztos, a készleteket elkezdték felhalmozni: a vásárlók értesítést kaptak arról, hogy az iPadek már kiszállítás alatt vannak, így azok időre megérkeznek a kereskedésekbe. Remélhetőleg az a példány is, amit egy hét múlva ilyenkor már nekem kell tapogatnom.
Pár napja az Olimpiában ebédeltem egy barátommal. A menü mellé adott pohár szikvízzel vártuk az előételt, miközben az élet nagy dolgairól beszélgettünk: ételekről, barátnőkről, tartozásokról, nyaralásokról. Mindketten iPhone-t használunk, méghozzá a 3G-s modellt, így várakozás közben sok egyéb mellett szóba került a telefon is. Pontosabban annak sebessége. Egyetértettünk abban, hogy 2010-ben a 3G-s modell teljesítménye már kész tragédia: gyakran másodperceket kell várni a névlista betöltésére, előfordul, hogy több lélegzetvételnyi ideig tetszhalott a készülék, és nem reagál semmire. "Ilyenkor legszívesebben falhoz vágnám a kis kurvát" - mondta L., mire én megmutattam a készülékem alján található repedést. Ezt akkor gyűjtötte be, amikor valami memóriakezelési probléma miatt percekig nem tudtam elindítani egy fontos hívást, így nemcsak elméleti szinten, hanem a gyakorlatban is egy ház falához csaptam a készüléket.
Miközben ráérősen elfogyasztottuk a tökéletesre készített szardiniát, majd a kívül ropogós, belül omlós, szaftos marhapofát, hirtelen bevillant, hogy milyen nagy kontraszt van néhány rituálénk és az elektronikai eszközökkel kapcsolatos elvárásaink között, és hogy milyen nevetségesek is a problémáink: komoly gondot okoz, amikor a tenyerünkben tartott eszközzel nem azonnal, hanem pillanatnyi szünet után érjük csak el a világ csaknem összes információját. A kétezres évek elején a mobilnetezésnek ez a szintje még elképzelhetetlen lett volna, ma meg falhoz vágok egy drága telefont, amiért megvárakoztat.
Ugyanakkor a jelenség csak részben az én hibám, gondoltam, miközben az ebéd után az autómmal már a Szépművészeti Múzeum felé tartottam. Csak részben az enyém, mert közös a tünet: a társadalom (aminek persze én is részese, sőt, a blogon keresztül alakítója vagyok), az iparág, a környezetem azt sugallja, hogy mindig gyorsabbnak, hatékonyabbnak kell lenni. Mennyit is kell várnom a telefonomra? Egy nap alatt összesen talán ha két-három perc telik azzal, hogy a folyamatosan használt készülék várakoztat engem, ezt mégis soknak, elviselhetetlenül soknak tartom.
A modern ember ugyanis tragédiaként, pontosabban a hiba jeleként éli meg a várakozást, ám a sebesség fogalma folyton változik, megújul, elveszti, majd megtalálja jelentését. Értéktelenedik, inflációs hatás alá kerül, ezért csak az lehet a nyertes, aki az adott kor fogalomrendszerében az élen ál. A múlt és a jövő nem számít.
A legjobb példa erre az iPhone: amikor megjelent, elképzelhetetlenül gyorsnak tűnt, a 3GS modell óta viszont tragikusan lassúnak, haldoklónak látszik. És ez a hatás minden pillanatban erősödik, amikor kapcsolatba lépünk az aktuális jelennel, majd visszatérni kényszerülünk a tegnap aktualitásához.
Mondok egy példát: pár napja kaptam az Apple hazai PR-partnerétől (Morpho) egy iPod touchot, rajta egy rakás drágább App Store-os játékkal, hogy kipróbáljam, mit lehet kihozni a kütyüből. Ebben a lejátszóban már az iPhone 3GS hardvere van, tehát jóval gyorsabb az enyémnél, ennek megfelelően a várakozási idő is jelentősen csökkent. A közös halmaz a Need for Speed Undercover: az autóversenyzős programot a saját készülékemre is megvettem pár hónapja, de alig játszottam vele. A betöltés lassú, a lopott percekben nincs időm arra, hogy loading-képernyőt nézegessek, az új touchon azonban értelmet nyert a koncepció: amióta nálam van a kütyü, gyakorlatilag végig is játszottam a Need for Speedet. Azóta megveszem és eladom az autókat, tuningolom őket, belefeledkeztem az élvezetbe, mert annyi teret ad a készülék, a sebesség, a várakozás hiánya, hogy nyugodtan elengedhetem magam időnként egy-két percre. Hirtelen létjogosultsága lett a játéknak.
Más: kedden egy kollégám felhívta a figyelmem az iPad konkurensének szánt HP-tabletre, pontosabban az arról készült videóra. Az apropót az adta, hogy kiderült, a készülék Flash-kompatibilis lesz, én meg kíváncsi voltam, hogyan jeleníti meg a tablet a processzorzabáló tartalmakat. Elkezdtem nézni a videót, túltettem magam a tragikus, Windows 7-re épülő kezelőfelületen, aztán a 52. másodperc környékén azt mondtam, hogy köszönöm, de innentől kezdve ez a készülék nem érdekel, ez a készülék egy technológiai bukás. Nézzük csak meg, mi történik:
A fickó gördít egyet ujjaival böngészés közben, és a készülék csak néhány tizedmásodpercnyi gondolkozás után reagál. Ez nem egy gyorsan múló memóriaprobléma, hiszen a pr-videóba is belekerült a jelenség, ez a HP kérem szépen ennyit tud.
És akkor el is érkeztünk a közös halmazhoz, a sebességhez, a sebesség igényéhez. Az Apple termékei ebben a kategóriában szinte mindig jól szerepelnek: az iPhone teljesítménye annak idején egyedülálló volt, és bár ma már lassúnak számít, két-három éve odakente a falhoz a Nokiákat és a Windows Mobile-os készülékeket. Nem változott ez azóta sem, az Apple aktuális mobilja mindig gyorsan számít: még a Nexus One brutális hardvere sem adja a gördülékenységnek azt az érzetét, amit a lassan egy éves 3GS minden körülmények közt nyújtani tud.
Hasonló a helyzet az OS X-szel is, ahol szinte sosem tudjuk annyira leterhelni a gépet, hogy a látványos Exposé-effekteket, az ablakok gyors átméretezéssel járó egymás mellé rendezését ne tudnánk akadás mentesen lefolytatni, és normál körülmények közt képtelenség annyi böngészőablakot megnyitni, hogy a scroll ne legyen folyamatos, szinte folyékony Safari alatt. És tudjuk, milyen sértetten, hisztérikusan viselkedünk, ha valaki beleköp enne a levesbe: a maces böngészőket csak a Flash tudja belassítani, és mivel az Apple-júzerek többsége alkatilag képtelen várni, őszintén tud dühös lenni arra, aki elveszi a sebesség érzését. A tökéletesség látszatát. Ezért is történhet meg, hogy a maces táboron belül a legmagasabb a flashblokkerek használóinak aránya.
Az iPaddel megérkezett a legújabb termékkategória, ami ugyanazt tudja, mint elődei: gördülékeny, reszponzív, pontosan azt teszi, amit várok tőle az adott kor körülményei közt elérhető legnagyobb sebességgel. És ez az, amit nem tud, nem ért a HP, meg a legtöbb konkurens. És ez az, amiért az iPad megvásárlása, kipróbálása után a legtöbb Apple-júzer biztosan nem venné meg a konkurens terméket, még ha az több funkciót is kínál, még ha abban van is Flash. Mert mindez nem számít.
Ha azt gondoljuk, hogy csak a sebességről van szó, tévedünk. Mert a sebesség csak egy tünet, a valódi jelenség a perfekcionizmus. Az az érzés, ami elfog minket valahányszor egy eszköz azt teszi, amit várunk tőle.
A funkciókat tekintve ritkán ér minket meglepetés az Appe-termékek esetében: amit a készülékek kínálnak, azok a többségnek bőven megfelelnek, de legalábbis mindenki tisztában van azzal, hogy mire jók, és mire nem jók ezek a kütyük. Ha viszont képesek vagyunk azonosulni az adott funkcióhalmazzal, a sebességen keresztül már megtapasztalhatjuk a tökéletesség érzetét: azt, hogy a készülék nem egy tőlem független bithalmaz, hanem az akaratom meghosszabbítása, kivetülése, ami pontosan azt és úgy teszi, ahogy azt az adott korszakban csak el lehet képzelni. És ha ez a képesség megvan, lényegtelenné válik, hogy az Apple stabilitásban, árban, funkciókban hol helyezkedik el a nagy elektronikai periódusos rendszerben, mert minden képességétől és hiányosságától függetlenül olyan ügyesen tudja elhitetni felhasználójával, hogy ő a főnök, ahogy egyetlen más gyártó sem.
A blogon még nem írtam filmekről, inkább ételekről, nyaralásokról, de Ádám készített elég postot mára, nem a hírektől veszem el a helyet, és kikívánkozik belőlem ez a kritika, szóval olvassátok türelemmel, vagy egyszerűen hagyjátok ki.
Az apropót az adta, hogy múlt hétvégén Győrben voltunk, és édesapámmal meg Dórával elmentünk egy bevásárlóközpontba ajándékokat nézni. Miközben Dóra végigszaladt a ruhaboltokon, mi benéztünk egy elektronikai üzletbe, ahol a LED-tévék és a komolyabb házimozirendszerek (meg Apple-sarkok) átnézése után a dvd-osztályon kötöttünk ki. Régebben öt-tíz filmet is vettem havonta, aztán rájöttem, hogy többségüket legfeljebb egyszer nézem meg, azóta csak olyan moziért fizetek, ami fontos, örök darab, aminek meg kell lennie a gyűjteményben. Nem veszek már a vásárlás kedvéért.
Az Apple és más gyártók mobileszközeinek előretörésével a kézmodelleknek egyre több munkájuk van. De aki azt hitte, hogy csak végtelen mennyiségű hidratáló krém és heti hat manikűr mellett lehet valaki sztár, az most figyeljen.
Ez a poén túl jól sült el, azt hiszem, életem végéig kísérteni fog az a szőrös KÖRÖM.
Nemcsak a fejlesztők, maga az Apple is ontja magából a reklámokat, és ezekben a hirdetésekben sem mindig az átlagos a legjobb. Emlékezhetünk arra az esetre, amikor lecserélték a kézmodelljüket, hogy az iPhone kisebbnek tűnjön. Az arcot nem láthattuk a csere mögött, de többen meggyőzően érveltek amellett, hogy André, az óriás az új modell. Akkor is, ha André akkorra már tizennégy éve halott volt (André egyébként Apple-csaj is volt nálunk).
Persze nemcsak az Apple-nek vannak mobileszközei, így aztán egyre nagyobb a kereslet a világban az igazán jó kezekre. Itt egy videón láthatjuk, hogy miért nem könnyű a kézmodellek élete: munka közben sokszor még a poharat sem foghatják meg, Ellen Sirot népszerű modell pedig még az otthoni vacsora után is habozik, lenyalhatja-e az ujjait. [...] Bővebben!
Egy kalandomat osztanám meg veletek, aminek a végén - vagy legalábbis majdnem a végén - a fenti mondat áll. Mondanom sem kell, nekem kellett mentegetőznöm.
Történt egyszer, hogy megnéztem a The Good Night című filmet Penelope Cruzzal és Danny DeVitóval, maga a mozi nem volt egy nagy eresztés, de a főszereplő az egyik jelenetben egy nagyon kis fülbemászó dallamot játszott zongorán, ami megtetszett. A jotón csak egy tűrhető minőségű változatot találtam, kiderült, Alec Puro szerezte a dalt. Elkezdtem prüntyögni, vagyis leszedegettem az akkordokat.
Először kommentben, majd videón feltöltve mutattam meg a velem hasonló cipőben járóknak, szerintem hogyan kell játszani a témát (utóbbihoz le kellett küzdenem az abból fakadó szégyenérzetemet, hogy egyáltalán nem tudok rendesen a hangszerhez nyúlni), persze én is éreztem, hogy valójában nem pontosan ezek a hangok azok, de annyi időt voltam hajlandó eltölteni a dologgal.
Néhány napja aztán váratlanul jött egy válasz az egyik kommentemre.
I can get you the sheet music if you leave me your email address.
Alec
Alec Puro maga írt nekem, hogy segít a kínjaimon, és átküldi a kottát. Ez a webkettő csodája, gondoltam, Alec később el is küldte a beszkennelt tabulatúrát, és írta, hogy a zenét töltsem le az iTunes Store-ból, mert nem ugyanaz, mint amit a videomegosztón hallhatunk. Írtam neki, hogy bocsi, onnan nem töltöm le, mert olyan nálunk nincs. Azt írta, sajnálja. Mondtam, hogy én is.
Volt olyan kedves, hogy átküldött nekem egy linket, ahonnan letölthettem az albumot, de egy kicsit pofátlannak kezdtem érezni magam. Mindenesetre aki alternatív lehetőségeket keres magának a zenék letöltésében, ez egy járható út lehet. Írhatunk az adott zeneszerzőnek, és megemlíthetjük, hogy magyarok vagyunk, hátha szánalomból megdobnak egy linkkel. iTunes Store-t, nekem, most. NEM VÁROK!
Alapvetően odavagyok ezért a hatalmas, sima üvegfelületért, a többujjas gesztusért, olyan nekem a laptopom touchpadje, mint Kiszel Tündének a saját szemöldöke: képtelen lennék nélküle élni.
Néha viszont sajnos elszaródik.
Előfordul például, hogy váratlanul megfeledkezik a beállításairól, és hiába bökök a touchpad közepére, nem érzékeli a kattintást a gép. Egyáltalán nem. Ilyenkor el kell zarándokolni a System Preferencesbe, ahol jól láthatóan be van kapcsolva a Tap to Click-opció. Ezt ki kell kapcsolni, majd vissza, és akkor váratlanul megint működni kezd.
A másik, touchpaddel kapcsolatos furcsaság a jobb egérgomb használata közben jelentkezik: ehhez úgy kell kattintanunk, hogy két ujjunkat még rajta tartjuk a felületen.
Na most ez a lehetőség időnként váratlanul és átmenetileg kikapcsol. Például böngészés közben, amikor az Open Link in New Tab-ot akarom előhozni, egyszerű kattintásnak érzékeli a készülék a jobbklikket, és megnyitja a cikket. Ilyenkor nyomok egy backet, újra megpróbálom a kétujjas varázslatot, amire viszont már bejön az Open Link in New Tab, meg a többi opció.
Ha egyszer fordulna elő, azt gondolnám, melléütöttem, de ma reggel például egymás után hatszor lejátszódott ez a jelenség.
A touchpadem hülyeségeinek nyilván szoftveres okai vannak, de amikor meghülyül, úgy érzem magam, mint Kiszel Tünde a szemöldökigazítás után: eltávolodok egy kicsit az eszköztől. De most, hogy megírtam ezt a postot, már jobban is érzem magam, és így kérdezem meg tőletek, hogy nektek mi a tapasztalatotok ezzel a készséggel?
.jpg)
Pár napja az 
Nemcsak a fejlesztők, maga az Apple is ontja magából a reklámokat, és ezekben a hirdetésekben sem mindig az átlagos a legjobb. Emlékezhetünk arra az 
