iphoneblog | apple | iphone | blog

Azért gondoltam, hogy érdemes körbejárni ezt a kérdést, mert sokan gondolják úgy, hogy az Apple most egy netbookot dobott piacra, olyan teljesítménnyel, mint amit az Asus Eee, MSI Wind meg hasonló gépektől megszokhattunk.

Hogy tisztázzuk a kérdést, előbb válaszoljunk arra, hogy mi is az a netbook? Nehéz pontos definíciót találni, de a Wikipedia szerint olyan apró, könnyű, csökkentett teljesítményű laptop, ami olcsó is.

Vegyük át: apró? Eléggé. Bár a netbookok inkább 10 col körül tetőznek, 12 colig még ehhez a kategóriához lehet sorolni a gépeket.

Könnyű? Persze. Egy kilós súlyával szintén kimeríti a netbook-elvárásokat.

Csökkentett teljesítményű? Nem, és ekörül a kérdés körül van a legtöbb félreértés. Ennek oka talán az órajel: a netbookok Intel Atomjai 1,6 gigahertzesek, míg az új Air csak 1,4 gigahertzes, logikus lenne tehát arra a következtetésre jutni, hogy az Apple gépe egy lomhább netbook. Logikus, de téves.

A két processzort ugyanis egy világ választja el egymástól. A netbookok Intel Atomjai extrém alacsony fogyasztásúak, mindent a hatékonyságnak és az árnak rendeltek alá. A most használt Pineview-nevű csipek platformszinten is beérik 6-10 watt fogyasztással. Ez azt jelenti, hogy a wattokba a processzor fogyasztásán kívül az integrált memóriakontroller és a grafikus gyorsító fogyasztását is beleszámolják, ennek a remek értéknek köszönhetően bírják viszonylag sokáig az aprócska akkumulátorral szerelt netbookok.

A hosszú üzemidőnek persze ára van, amit a felhasználó keményen megfizet: az Atom csip teljesítménye minden szempontból idejét múlt. Nézzük például a processzor erejét, méghozzá a legtöbb gépben megtalálható N270-esét: ezek körülbelül 2,1 gigaflops teljesítményre képesek, tehát 2,1 milliárd lebegőpontos műveletet tudnak végrehajtani másodpercenként. Elég nagy számnak tűnik, nem igaz? Egészen addig, amíg össze nem hasonlítjuk valamivel, mert akkor rögtön kiderül, hogy a kis Atom ereje körülbelül a 900 megahertzes Pentiuméval egyenértékű, ami utoljára a kétezres évek első felében volt versenyképes.

Na jó, akkor az Air SU9400 Core 2-esének lehet körülbelül 55 százalék előnye, hiszen az 1,4 gigahertzes órajel pont ennyivel nagyobb a 900 megahertzes Pentiuménál, igaz? Nem igaz! A Core 2-es ugyanis egy jóval fejlettebb architektúra, nem új persze, de az Atoménál még így is jóval összetettebb, és számos olyan teljesítménygyorsító fejlesztés került bele, ami sokszorosára növeli az előnyét.

Vegyük például, hogy két mag van benne, míg a legtöbb Atomban csak egy, ami rögtön háromszoros sebességkülönbséget feltételez. Sokkal nagyobb a gyorsítótár, négyszer annyi a tranzisztorszám, emiatt aztán csak a processzor fogyasztása annyi, mint Atoméknál a teljes integrált rendszeré, de nem öncélúan: 11 GFLOPS teljesítményt tud felmutatni a csip, ami ötszöröse az Atoménak.

Az Air teljesítménye tehát valóban alacsonyabb, mint a belépő MacBooké, viszont sokkal közelebb áll egy teljes értékű laptophoz, mint egy netbookhoz: előbbi teljesítményének körülbelül a hatvan százalékát hozza, míg utóbbinak az ötszáz százalékát.

Nézzük a grafikus gyorsítót. Az Atomba integrált gpu nem sokra képes, hiszen ezt is az árnak és a fogyasztásnak vetették alá: az egyszerű kis szerkezet a 2D-s megjelenítésen kívül nem alkalmas semmire, éppen ezért a 3D-s teljesítménye körülbelül a nyolcada az Airben használt Geforce 320M-ének, a különbség tehát tovább nőtt.

Láthatjátok, hogy teljesítményben távol áll az új Air a netbookoktól, és az utolsó mutatóban, az árban is: a fejlesztések, a nagyobb teljesítmény, a jobb anyaghasználat miatt legalább kétszer annyiba kerül, mint egy netbook, ami tipikusan 500 dolláros áron szokott elkelni.

Szóval akkor vegyük át: a netbookok apró, könnyű, csökkentett teljesítményű, olcsó laptopok, amik olcsók. Az Air ezzel szemben egy apró, könnyű, elfogadható teljesítményű és árú gép, márpedig ennek is van egy kategóriája, amit úgy hívnak, hogy subnotebook, és amit felhasználói élményben egy világ választ el a netbooktól. 

Hivatalosan ugye hiába kéred, egyetlen hazai Apple-boltban sem tudod megvenni az iPadet, sőt, még durvábbat mondok, arról sincs hír, hogy mikortól lehet megvásárolni Magyarországon az Apple áprilisban bemutatott tabletjét. Akárhogy is nézem, lassan öt hónapos csúszásban vagyunk, szopóág van tehát, hiszen lassan a fél életciklusa lement a terméknek úgy, hogy azt nálunk nem is lehet megvásárolni.

Már hivatalosan, mert nem hivatalosan egyre több helyen felbukkan.

Kezdődött az egész ugye a Vaterával, meg a többi online aukciós térrel, ahol egy-egy példányt tudtunk megvásárolni azoktól, akik véletlenül ellátogattak Amerikába, és a nagy haszon reményében hazahoztak néhány készüléket.

Aztán komoly előrelépés volt az, amikor már komolyabb kereskedőktől is meg lehetett vásárolni az iPadet, például a Speedshoptól, ahol a 300 ezer forintos kezdőár után most már 220 ezer forintért is elhozható az alapmodell.

Most azonban elérkeztünk a harmadik fordulóhoz, amikor már egy igazi multi is árulja a tabletet: többen is beküldtétek azt a hirdetést, amin a Saturn csalogatja vásárlóit az iPaddel.

A retail 240 ezer forintért ajánlja a 32 gigabájtos modellt, ami több érdekes kérdést is felvet. Egyrészt, hogy honnan szerzi be a cég a terméket? Nyilván a német anyavállalatok keresztül, aki hivatalosan is kap iPadet az Apple-től.

Viszont hogyan kapott engedélyt a hazai forgalmazásra, ha a magyar Apple-üzletek le vannak tiltva az iPad árusításáról? Elvileg a szitu ugyanaz, mint az iPhone-nal: a vállalatok csak egy-egy országra kapnak forgalmazási engedélyt, és ahogy a hazai T-Mobile sem adhat el iPhone 4-est annak ellenére, hogy a németnél már meg lehet venni, úgy a Saturn sem hozhatná be az iPadet saját szakállára.

A harmadik a költség kérdése: az eddigi hazai iPad-árakat a nehézkes beszerzés határozta meg. Nem voltak olcsók a tabletek, de ez azért volt így, mert a kiskereskedők is sokat fizettek a beszerzőnek érte. A Saturn viszont elvileg annyiért kapja az Apple-től a kütyüt, hogy a német 600 eurós, 170 ezer forintos árban már benne van a haszna is. Ehhez képest a hazai 240 ezer forintos ár meglehetősen borsosnak tűnik.

Ez ugyanis 41 százalékos felárat jelent, míg a magyar és a német store között 18 százalékos az eltérés az iPod touch, 15 százalékos az iMac, 10 százalékos a MacBook Pro és 8 százalékos a Mac mini esetében. A Saturn tehát jó kereskedőként vaskos felárat pakol az iPadre, kihasználva azt, hogy a hazai Apple boltokban még nem lehet megvásárolni a készüléket, aminek az alapára szerintem 180 ezer forint körül alakul majd, ha egyszer végre hivatalosan is lehet kapni a készüléket.

Egyébként ezzel a fajta viselkedéssel nincs is semmi baj, csak eszembe jutnak azok a hongkongi kereskedők, akik lényegében az amerikai árakon árulták a szürke importból származó iPadeket már akkor, amikor hivatalosan még nem is lehetett kapni a tabletet az országban.

Persze arról továbbra sincs semmi hír, hogy nálunk mikortól lehet megvenni az Apple-boltokban a készüléket, addig meg a Speedshop és a Saturn olyan, mint az aranyáron vízek kínáló beduin a sivatagban: behúznánk nekik egyet, de a döntő pillanatban inkább őszinte szeretettel megöleljük őket.

Az iPad és az iPhone 4 körül kialakult helyzetet elnézve mindenesetre úgy tűnik, hogy az Apple piaci részesedésének legnagyobb gátja maga az Apple, pontosabban az alacsony gyártókapacitás, amitől ilyen hülye helyzetek tudnak kialakulni a világ nagyobbik részén. 

Tekintsük át a tegnap esti bejelentés óta történteket. Steve Jobs ugye közölte, hogy a hiba valóban létezik, de ez iparági sajátosság, a legtöbb okostelefon képes elveszteni a jelet érintésre, ha gyenge a térerő, ráadásul az iPhone 4 sem produkál lényegesen több hibát, mint az iPhone 3GS. A vásárlók elégedettek, alig néhányan viszik vissza a mobilt, de mostantól, akit zavar a térerőprobléma, annak harminc nap áll a rendelkezésére, hogy meggondolja magát. Ha nem tud vele együtt élni, visszakapja a pénzét.

A többieknek ingyen tokot ajánlott az Apple, akik meg már korábban megvették a burkolatot, azokat utólag fizeti ki a cég. Ez a megoldás, jelenleg ennyire futotta.

Más kérdés, hogy mi várható később. A sajtótájékoztatón nem kapott nagy figyelmet, pedig fontos, hogy az akció csak szeptember harmincadikáig él. Utána jönnének az újratervezett mobilok? Jobs válaszában nem tért ki konkrétumokra, annyit mondott csak, hogy jelenleg a tok tűnik a legjobb megoldásnak, de folyamatosan vizsgálják a kérdést, és elképzelhető, hogy őszre előrukkolnak valami jobb megoldással. Nagyon úgy tűnik, hogy októberig adtak maguknak haladékot a probléma valódi kezelésére.

A befolyásos ConsumerReports mindenesetre továbbra sem ajánlja a telefont, mert mint mondták, a tok ugyan szép gesztus, de csupán egy kezdeti lépés, ennél többet várnak az Apple-től. A vicc az, hogy az iPhone 4 a legtöbb pontot kapott mobil EVER a ConsumerReportsnál, de az antennagate miatt mégsem ajánlják azt.

Az Apple mindenesetre nem hagyja annyiban a dolgot, és létrehozott egy oldalt az antennaproblémának. Itt elsősorban azt demonstrálják, hogy miként megy el érintésre az iPhone 4 térereje, és ezt leírásokkal, meg videókkal érzékeltetik. Aztán utána jön a lényeg: bemutatják, hogy a Samsung Omnia II, a BlacBerry Bold 9700, a HTC Droid Eris és az iPhone 3GS is produkálja ezt a jelenséget, tehát iparági jellegzetességről van szó, csak az új készülékük valamivel nagyobb figyelmet kapott a konkurenciánál.

Ez egy fontos megállapítás, amit figyelembe kell venni, és nem értek egyet azokkal a kommentekkel, amik szerint a sztori szempontjából érdektelen a konkurencia viselkedése hasonló helyzetben. Pont, hogy csak ez számít: ha sok készülékkel produkálható a jelenség, akkor az iPhone 4-en számon kérni azt olyan, mintha soha le nem merülő akkumulátort követelnénk az Apple-től. A fizika törvényeit ez a cég sem tudja felülírni.

És persze bizonyára sok Bold meg Droid-tulajdonos írná most be kommentbe, hogy az Apple csalt, mert az ő mobiljukon még sosem ment el a térerő, de annyit érdemes figyelembe venni, hogy az iPhone 4-felhasználók jelentős részének szintén nem sikerült még produkálnia a jelenséget. Amikor kipróbáltam, direkt kerestem a hibát, de csak egyszer tudtam kikényszeríteni a mobilból, utána, akárhogy fogtam, nem jött elő többet. És közületek is vagy másfél tucat ember ott volt a Stexben, amikor Ádámmal élőben, nyilvánosan teszteltük a mobilt, mindannyian megerősíthetitek, hogy együtt próbáltuk, mégsem dobta el a térerőt az iPhone 4.

Éppen ezért most lapozzunk: az Appleblogon elég részletesen lekövettük az iPhone 4 antennahibáját, írtunk róla, amikor kiderült, teszteltük, közvetítettük a reakciókat mindkét oldalról, és élőben követtük Steve Jobs péntek esti sajtótájékoztatóját is. Ahogy azt a tesztünkben is írtuk, és ahogy azt most a vezér is megerősítette, a hiba létezik, viszont a saját tapasztalatunk is az volt, hogy normál körülmények közt szinte lehetetlen előcsalogatni, és hétköznapi használat során aligha jelentkezik. Mivel tegnap hivatalosan is választ kaptunk a kérdésekre, ha csak nem történik valami rendkívüli, most foglalkozunk utoljára az antennakérdéssel, mert már mi is kezdjük unni.

És akkor a témától búcsúzóul nézzük meg azt az iPhone 4-dalt, amivel a sajtótájékoztató indul. Aloha!

Igazság szerint én csak egyet vártam az új böngészőtől: hogy az url-sáv értelmesebb legyen, és a Chrome-hoz vagy a Firefoxhoz hasonlóan megértse, ha nem webcímet, hanem csak valami hülyeséget pötyögök be.

Ezt nem sikerült.

Felmerült ugyanakkor néhány kompatibilitási probléma. Vagy annak tűnő hiba, segítsetek kideríteni, hogy a Safari 5 telepítésével egy időben sikerült valamit nagyon elrontanom a gépen, vagy tényleg a böngészővel összefüggő jelenségről van szó.

Az egyik első, ami feltűnt, az az Appleblog oldalán található aktuális látogatószámláló. Ez ugyanis beragadt, mindig ugyanannyit mutat, és csak a böngésző összes emlékezetének meg cookie-jának a törélese segít, de az is csak egyetlen alkalom erejéig.

A másik jelenség a Google-birodalommal áll összefüggésben. Régebben, amikor Gmailben nyomtam egy Reply-t, a kurzor automatikusan az új üzenetbe ugrott, már írhattam is a szöveget. Most oda kell kattintanom.

Google docs: egy SUM-függvény után elég volt kijelölnöm az egyenlet szempontjából izgalmas cellákat, most előbb bele kell kattintanom a SUM után található bezárt zárójelbe, és csak utána jöhet a pitbull terrier.

De voltak furcsaságok a Yahoo-nál is: egy olvasótól kapott levélből kiderült, hogy a webkettes cég Mail-szolgáltatása alatt file csatolása közben a Safari többször olyan elementáris erővel fagyott le, hogy még Force Quittel sem lehetett lelőni, csak a gép újraindítása maradt.

Hát kérem tisztelettel, a faszom!

Pár napja az Olimpiában ebédeltem egy barátommal. A menü mellé adott pohár szikvízzel vártuk az előételt, miközben az élet nagy dolgairól beszélgettünk: ételekről, barátnőkről, tartozásokról, nyaralásokról. Mindketten iPhone-t használunk, méghozzá a 3G-s modellt, így várakozás közben sok egyéb mellett szóba került a telefon is. Pontosabban annak sebessége. Egyetértettünk abban, hogy 2010-ben a 3G-s modell teljesítménye már kész tragédia: gyakran másodperceket kell várni a névlista betöltésére, előfordul, hogy több lélegzetvételnyi ideig tetszhalott a készülék, és nem reagál semmire. "Ilyenkor legszívesebben falhoz vágnám a kis kurvát" - mondta L., mire én megmutattam a készülékem alján található repedést. Ezt akkor gyűjtötte be, amikor valami memóriakezelési probléma miatt percekig nem tudtam elindítani egy fontos hívást, így nemcsak elméleti szinten, hanem a gyakorlatban is egy ház falához csaptam a készüléket.

Miközben ráérősen elfogyasztottuk a tökéletesre készített szardiniát, majd a kívül ropogós, belül omlós, szaftos marhapofát, hirtelen bevillant, hogy milyen nagy kontraszt van néhány rituálénk és az elektronikai eszközökkel kapcsolatos elvárásaink között, és hogy milyen nevetségesek is a problémáink: komoly gondot okoz, amikor a tenyerünkben tartott eszközzel nem azonnal, hanem pillanatnyi szünet után érjük csak el a világ csaknem összes információját. A kétezres évek elején a mobilnetezésnek ez a szintje még elképzelhetetlen lett volna, ma meg falhoz vágok egy drága telefont, amiért megvárakoztat.

Ugyanakkor a jelenség csak részben az én hibám, gondoltam, miközben az ebéd után az autómmal már a Szépművészeti Múzeum felé tartottam. Csak részben az enyém, mert közös a tünet: a társadalom (aminek persze én is részese, sőt, a blogon keresztül alakítója vagyok), az iparág, a környezetem azt sugallja, hogy mindig gyorsabbnak, hatékonyabbnak kell lenni. Mennyit is kell várnom a telefonomra? Egy nap alatt összesen talán ha két-három perc telik azzal, hogy a folyamatosan használt készülék várakoztat engem, ezt mégis soknak, elviselhetetlenül soknak tartom.

A modern ember ugyanis tragédiaként, pontosabban a hiba jeleként éli meg a várakozást, ám a sebesség fogalma folyton változik, megújul, elveszti, majd megtalálja jelentését. Értéktelenedik, inflációs hatás alá kerül, ezért csak az lehet a nyertes, aki az adott kor fogalomrendszerében az élen ál. A múlt és a jövő nem számít.

A legjobb példa erre az iPhone: amikor megjelent, elképzelhetetlenül gyorsnak tűnt, a 3GS modell óta viszont tragikusan lassúnak, haldoklónak látszik. És ez a hatás minden pillanatban erősödik, amikor kapcsolatba lépünk az aktuális jelennel, majd visszatérni kényszerülünk a tegnap aktualitásához.

Mondok egy példát: pár napja kaptam az Apple hazai PR-partnerétől  (Morpho) egy iPod touchot, rajta egy rakás drágább App Store-os játékkal, hogy kipróbáljam, mit lehet kihozni a kütyüből. Ebben a lejátszóban már az iPhone 3GS hardvere van, tehát jóval gyorsabb az enyémnél, ennek megfelelően a várakozási idő is jelentősen csökkent. A közös halmaz a Need for Speed Undercover: az autóversenyzős programot a saját készülékemre is megvettem pár hónapja, de alig játszottam vele. A betöltés lassú, a lopott percekben nincs időm arra, hogy loading-képernyőt nézegessek, az új touchon azonban értelmet nyert a koncepció: amióta nálam van a kütyü, gyakorlatilag végig is játszottam a Need for Speedet. Azóta megveszem és eladom az autókat, tuningolom őket, belefeledkeztem az élvezetbe, mert annyi teret ad a készülék, a sebesség, a várakozás hiánya, hogy nyugodtan elengedhetem magam időnként egy-két percre. Hirtelen létjogosultsága lett a játéknak.

Más: kedden egy kollégám felhívta a figyelmem az iPad konkurensének szánt HP-tabletre, pontosabban az arról készült videóra. Az apropót az adta, hogy kiderült, a készülék Flash-kompatibilis lesz, én meg kíváncsi voltam, hogyan jeleníti meg a tablet a processzorzabáló tartalmakat. Elkezdtem nézni a videót, túltettem magam a tragikus, Windows 7-re épülő kezelőfelületen, aztán a 52. másodperc környékén azt mondtam, hogy köszönöm, de innentől kezdve ez a készülék nem érdekel, ez a készülék egy technológiai bukás. Nézzük csak meg, mi történik:

A fickó gördít egyet ujjaival böngészés közben, és a készülék csak néhány tizedmásodpercnyi gondolkozás után reagál. Ez nem egy gyorsan múló memóriaprobléma, hiszen a pr-videóba is belekerült a jelenség, ez a HP kérem szépen ennyit tud.

És akkor el is érkeztünk a közös halmazhoz, a sebességhez, a sebesség igényéhez. Az Apple termékei ebben a kategóriában szinte mindig jól szerepelnek: az iPhone teljesítménye annak idején egyedülálló volt, és bár ma már lassúnak számít, két-három éve odakente a falhoz a Nokiákat és a Windows Mobile-os készülékeket. Nem változott ez azóta sem, az Apple aktuális mobilja mindig gyorsan számít: még a Nexus One brutális hardvere sem adja a gördülékenységnek azt az érzetét, amit a lassan egy éves 3GS minden körülmények közt nyújtani tud.

Hasonló a helyzet az OS X-szel is, ahol szinte sosem tudjuk annyira leterhelni a gépet, hogy a látványos Exposé-effekteket, az ablakok gyors átméretezéssel járó egymás mellé rendezését ne tudnánk akadás mentesen lefolytatni, és normál körülmények közt képtelenség annyi böngészőablakot megnyitni, hogy a scroll ne legyen folyamatos, szinte folyékony Safari alatt. És tudjuk, milyen sértetten, hisztérikusan viselkedünk, ha valaki beleköp enne a levesbe: a maces böngészőket csak a Flash tudja belassítani, és mivel az Apple-júzerek többsége alkatilag képtelen várni, őszintén tud dühös lenni arra, aki elveszi a sebesség érzését. A tökéletesség látszatát. Ezért is történhet meg, hogy a maces táboron belül a legmagasabb a flashblokkerek használóinak aránya.

Az iPaddel megérkezett a legújabb termékkategória, ami ugyanazt tudja, mint elődei: gördülékeny, reszponzív, pontosan azt teszi, amit várok tőle az adott kor körülményei közt elérhető legnagyobb sebességgel. És ez az, amit nem tud, nem ért a HP, meg a legtöbb konkurens. És ez az, amiért az iPad megvásárlása, kipróbálása után a legtöbb Apple-júzer biztosan nem venné meg a konkurens terméket, még ha az több funkciót is kínál, még ha abban van is Flash. Mert mindez nem számít.

Ha azt gondoljuk, hogy csak a sebességről van szó, tévedünk. Mert a sebesség csak egy tünet, a valódi jelenség a perfekcionizmus. Az az érzés, ami elfog minket valahányszor egy eszköz azt teszi, amit várunk tőle.

A funkciókat tekintve ritkán ér minket meglepetés az Appe-termékek esetében: amit a készülékek kínálnak, azok a többségnek bőven megfelelnek, de legalábbis mindenki tisztában van azzal, hogy mire jók, és mire nem jók ezek a kütyük. Ha viszont képesek vagyunk azonosulni az adott funkcióhalmazzal, a sebességen keresztül már megtapasztalhatjuk a tökéletesség érzetét: azt, hogy a készülék nem egy tőlem független bithalmaz, hanem az akaratom meghosszabbítása, kivetülése, ami pontosan azt és úgy teszi, ahogy azt az adott korszakban csak el lehet képzelni. És ha ez a képesség megvan, lényegtelenné válik, hogy az Apple stabilitásban, árban, funkciókban hol helyezkedik el a nagy elektronikai periódusos rendszerben, mert minden képességétől és hiányosságától függetlenül olyan ügyesen tudja elhitetni felhasználójával, hogy ő a főnök, ahogy egyetlen más gyártó sem.