iphoneblog | apple | iphone | blog

Az Appleinsideren jelent meg az a hirdetés, amiben a kaliforniai cég processzortervező mérnököt keres. Az elvárás egy "olyan mikroarchitektúra, ami megfelel az Apple funkcionális és teljesítményelvárásainak, és aminek a mérete illetve fogyasztása is hozza a kívánt szintet". Lefordítva ez azt jelenti, hogy egy kicsi, gyors, hatékony processzort akar az Apple, ahogy mindenki más is az iparágban, de az is tisztán látszik, hogy a csipek fejlesztését már nemcsak a partvonalról akarja nézni Steve Jobs: szerződteti a legjobb játékosokat és a pályán küldi őket.

Eddig is voltak próbálkozások az Apple-nél, sőt, a vállalat már két évtizede érdekelt a processzorbizniszben: belepiszkált a Newtonban használt ARM-csip felépítésébe, az IBM-mel szorosan együttműködve matattak a Macintoshokban használt PowerPC processzorokon, a PA Semi 2008-as és az Intrinsity 2010-es felvásárlásával saját fejlesztők is kerültek házon belülre, ezek már részt vettek az iPhone 4-ben, az iPod Touchban, az iPadben és az Apple TV-ben is használt Apple A4 processzor fejlesztésében, ami azért olyan sokban nem tér el egy szabvány ARM csiptől.

A mostani hirdetés viszont arra utal, hogy az Apple szeretne még mélyebben belenyúlni a mikroarchitektúrába, hogy a jövő iOS eszközei még inkább alkalmazkodjanak a vállalat elvárásaihoz, ami remek hír. Nem lesz még egy olyan cég a földön, amelyikinél ügyesebben összpontosulna a hardver és a szoftverfejlesztés, őszintén szólva kíváncsian várom, hogy milyen eredményeket lesz képes felmutatni ez az iparági trendekkel teljességgel szembemenő struktúra. Vagy tökéletesen optimalizált gépek kerülnek piacra, vagy olyan kiváló hatékonysággal szigeteli el magát az Apple, hogy néhány év alatt leszakad a mezőnytől (haha).

Az apró laptopban ugye nem a legújabb technológia, hanem a 2006-os Core 2-es processzor, pontosabban annak egy 2008-ban bemutatott verziója található meg. Jogosan merül fel a kérdés, hogy miért, és az Ars technica elég alapos választ ad erre cikkében.

Jelenleg az Airek Core 2-es csipjeinek órajele 1,4-től 2,13 gigahertzig terjed attól függően, hogy melyik kiépítést választjátok a gépet, fogyasztásuk az órajel függvényében 10 és 17 watt között mozog.

Mije van az Intelnek ebben a kategóriában Core i5-ös vagy Core i7-es alapokon? Néhány olyan csipje, amiknek a fogyasztása 18 watt, órajele meg 1.06-1,2 gigahertz között mozog. Bár a Core i7-es technológia jóval fejlettebb a Core 2-esnél, 1,06 vagy 1,2 gigahertzen legfeljebb a 11,8 colos modell 1,4 gigahertzes processzorával tudnák úgy-ahogy felvenni a versenyt, nyolcvan százalékkal magasabb fogyasztás mellett, ami teljes képtelenség egy apró gépben. A 13 colos Airekben használt Core 2-esek ugyan már 17 watt körül fogyasztanak, ezek azonban a legtöbb esetben jóval gyorsabbak, mint az alacsony órajelű Core i7-esek.

És akkor ott van ugye az integrált grafikus gyorsítók problémája: az Intel csak a Core 2-esek mellé engedi be másik gyártó termékét, a Core i-sorozatnál már kikötés, hogy csak a processzorba integrált Intel gpu-kat lehet használni, ha valakinek nagyobb teljesítmény kell, rakjon egy dedikált csipet a gépbe. A módszer nagyobb gépeknél működik is, az Airben azonban nincs hely az ilyesmire, sem akkukapaciátás, az Intel integrált gpu-jának teljesítménye azonban túlságosan harmatos, így mindent egybevéve nem nagyon volt más megoldás, mint a Core 2-es használata.

Az Ars technica szerint azonban minden megváltozhat jövő nyáron, amikor az Intel új Core i5-ös és Core i7-es csipeket mutat be. A lap értesülései szerint ezeket már elsősorban az Airhez hasonló ultravékony gépekhez fejlesztették ki, akárcsak azokat a Core 2-eseket, amik az első MacBook Airben debütáltak, és amik később más gyártók kínálatában is felbukkantak.

És ahogy két évvel ezelőtt, úgy jó esély van rá, hogy az Apple-nek most is komoly rálátása van az Intel legújabb fejlesztéseire, így könnyen lehet, hogy az új technológia megint valamelyik Macben jelenik meg először. Feltéve persze, hogy az Intel leszokik a saját grafikus gyorsítójának az erőltetéséről, mert azt nehezen tudom elképzelni, hogy az Apple egy generációváltásnak a kicsit erősebb processzorért cserébe lemondana a sokkal-sokkal erősebb gpu-ról. Ha nem lesz ez a megkötés, legkorábban jövő nyáron érkezhet az új Air, már Core i-alapokon.

Amíg mi az új iLife-fal, Mac OS X-el és főleg a nemnetbook MacBook Airrel voltunk elfoglalva, az Apple elérhetővé tette a legerősebb mobil Core i7-es processzort is a MacBook Prókban.

Egészen eddig a 2,66 gigahertzes verzió volt az elérhető csúcs, mostantól azonban 2,8 gigahertzes csippel is lehet rendelni a gépet kétszáz dolláros, negyvenezer forintos felárért.

A körülbelül öt százalékos gyorsulás nekem nem érne ennyit, de biztos akad olyan, aki minden csepp dzsúzt ki akar facsarni a laptopjából, hát mehet az örvendezés. Feltéve, hogy 15-ös vagy 17-es gép vásárlásán töritek a fejeteket, mert a 13-as modellben továbbra sem elérhető a Core i-technológia, és amíg az Intel ragaszkodik ehhez a "csak az én integrált grafikus gyorsítómat használhatjátok"- című marhasághoz, addig nem is nagyon látom, hogyan bukkanhatna fel a kisebb, olcsóbb gépekben az új technológia.

Azért gondoltam, hogy érdemes körbejárni ezt a kérdést, mert sokan gondolják úgy, hogy az Apple most egy netbookot dobott piacra, olyan teljesítménnyel, mint amit az Asus Eee, MSI Wind meg hasonló gépektől megszokhattunk.

Hogy tisztázzuk a kérdést, előbb válaszoljunk arra, hogy mi is az a netbook? Nehéz pontos definíciót találni, de a Wikipedia szerint olyan apró, könnyű, csökkentett teljesítményű laptop, ami olcsó is.

Vegyük át: apró? Eléggé. Bár a netbookok inkább 10 col körül tetőznek, 12 colig még ehhez a kategóriához lehet sorolni a gépeket.

Könnyű? Persze. Egy kilós súlyával szintén kimeríti a netbook-elvárásokat.

Csökkentett teljesítményű? Nem, és ekörül a kérdés körül van a legtöbb félreértés. Ennek oka talán az órajel: a netbookok Intel Atomjai 1,6 gigahertzesek, míg az új Air csak 1,4 gigahertzes, logikus lenne tehát arra a következtetésre jutni, hogy az Apple gépe egy lomhább netbook. Logikus, de téves.

A két processzort ugyanis egy világ választja el egymástól. A netbookok Intel Atomjai extrém alacsony fogyasztásúak, mindent a hatékonyságnak és az árnak rendeltek alá. A most használt Pineview-nevű csipek platformszinten is beérik 6-10 watt fogyasztással. Ez azt jelenti, hogy a wattokba a processzor fogyasztásán kívül az integrált memóriakontroller és a grafikus gyorsító fogyasztását is beleszámolják, ennek a remek értéknek köszönhetően bírják viszonylag sokáig az aprócska akkumulátorral szerelt netbookok.

A hosszú üzemidőnek persze ára van, amit a felhasználó keményen megfizet: az Atom csip teljesítménye minden szempontból idejét múlt. Nézzük például a processzor erejét, méghozzá a legtöbb gépben megtalálható N270-esét: ezek körülbelül 2,1 gigaflops teljesítményre képesek, tehát 2,1 milliárd lebegőpontos műveletet tudnak végrehajtani másodpercenként. Elég nagy számnak tűnik, nem igaz? Egészen addig, amíg össze nem hasonlítjuk valamivel, mert akkor rögtön kiderül, hogy a kis Atom ereje körülbelül a 900 megahertzes Pentiuméval egyenértékű, ami utoljára a kétezres évek első felében volt versenyképes.

Na jó, akkor az Air SU9400 Core 2-esének lehet körülbelül 55 százalék előnye, hiszen az 1,4 gigahertzes órajel pont ennyivel nagyobb a 900 megahertzes Pentiuménál, igaz? Nem igaz! A Core 2-es ugyanis egy jóval fejlettebb architektúra, nem új persze, de az Atoménál még így is jóval összetettebb, és számos olyan teljesítménygyorsító fejlesztés került bele, ami sokszorosára növeli az előnyét.

Vegyük például, hogy két mag van benne, míg a legtöbb Atomban csak egy, ami rögtön háromszoros sebességkülönbséget feltételez. Sokkal nagyobb a gyorsítótár, négyszer annyi a tranzisztorszám, emiatt aztán csak a processzor fogyasztása annyi, mint Atoméknál a teljes integrált rendszeré, de nem öncélúan: 11 GFLOPS teljesítményt tud felmutatni a csip, ami ötszöröse az Atoménak.

Az Air teljesítménye tehát valóban alacsonyabb, mint a belépő MacBooké, viszont sokkal közelebb áll egy teljes értékű laptophoz, mint egy netbookhoz: előbbi teljesítményének körülbelül a hatvan százalékát hozza, míg utóbbinak az ötszáz százalékát.

Nézzük a grafikus gyorsítót. Az Atomba integrált gpu nem sokra képes, hiszen ezt is az árnak és a fogyasztásnak vetették alá: az egyszerű kis szerkezet a 2D-s megjelenítésen kívül nem alkalmas semmire, éppen ezért a 3D-s teljesítménye körülbelül a nyolcada az Airben használt Geforce 320M-ének, a különbség tehát tovább nőtt.

Láthatjátok, hogy teljesítményben távol áll az új Air a netbookoktól, és az utolsó mutatóban, az árban is: a fejlesztések, a nagyobb teljesítmény, a jobb anyaghasználat miatt legalább kétszer annyiba kerül, mint egy netbook, ami tipikusan 500 dolláros áron szokott elkelni.

Szóval akkor vegyük át: a netbookok apró, könnyű, csökkentett teljesítményű, olcsó laptopok, amik olcsók. Az Air ezzel szemben egy apró, könnyű, elfogadható teljesítményű és árú gép, márpedig ennek is van egy kategóriája, amit úgy hívnak, hogy subnotebook, és amit felhasználói élményben egy világ választ el a netbooktól. 

Volt korábban az a teszt, ami pusztán a JavaScript-teljesítmény alapján bizonyította, hogy az iPad Apple A4-es processzorának nyers ereje fele-harmada a netbookokban használt Intel Atom csipjeinek. Akkor is azt írtam, hogy ezeknek a benchmarkoknak nincs jelentőségük, mert a lényeg a felhasználói élmény: ha az iPad sokkal gyorsabbnak, közvetlenebbnek tűnik, akkor kit érdekel a processzor valódi ereje?

És be is futott a bizonyíték a korábbi állításomra: kipróbálták az egyes eszközök böngészőit, és kiderült, hogy az iPad Safarija SOKKAL gyorsabban tölt be egy-egy weboldalt, mint a Lenovo S10e netbookjának Safarija, vagy Chrome-ja. Egészen pontosan feleannyi ideig tartott a a tabletnek, mint netbooknak a művelet.

Vagy egy-egy rövidebb skála is, ez azt mutatja, hogy az oldalak újratöltése mennyi időt vesz igénybe. Ebben a tesztben már jobban szerepel a netbook a nagyobb memóriájának hála, de ez a kevésbé fontos mutató (leszámítva az Apple keynote-okat, amikor az Engadget, a Gizmodo, az Appleblog és még jónéhány oldal percenként frissülve, élőben közvetíti az eseményeket, ami elég sok refresh-sel jár).

Tegnap kaptam egy remek linket. A GSMArena oldalán a legismertebb alacsony fogyasztású csipek teljesítményét hasonlították össze, arra voltak kíváncsiak, hogy az egyes termékek milyen teljesítményre képesek.

A teszt persze nem teljesen korrekt: az Apple A4-es egy ARM-alapú, ultra alacsony fogyasztású processzor, amit mobiltelefon-méretű eszközökbe, esetleg tabletekbe szánnak, miközben a Via C7-es és az Intel Atom N270-es igazi számítógépcsip, amikkel főleg netbookokban találkozhatunk. Ennek megfelelően utóbbi kettő fogyasztása a sokszorosa az Apple A4-esének, ám amint az a JavaScript-teszten is látszik, teljesítményben is két-két és félszeresét hozzák az iPad processzorának (ami a kategória-külünbséget figyelembe véve nem is olyan sok).

És akkor állítsuk szembe ezt a grafikont azzal az érzéssel, amit az egyes eszközök váltanak ki belőlünk.

Tegnap egy kollégám, aki eddig asztali pc-ket és egy Core 2-es MacBookot használt, kétségbeesve hozta oda hozzám a netbookját, amit most vett a lányának. "Valami baja van" - mondta, és megmutatta, milyen lassan indulnak el az alkalmazások, milyen sokat kell várni egy ablak felugrására, milyen nehézkes az átméretezés. Nézegettem egy kicsit, aztán kénytelen voltam kimondani: a netbook bizony ilyen szar. Igen, van, aki el mer adni ilyen teljesítmény-rendszer-kombinációt 2010-ben A kollégám nem akarta elhinni, hogy ez lehetséges, így felkerestünk a szerkesztőségben egy régi netbook-tulajdonost, aki megerősítette, hogy a géppel nincs semmi gond, az maximális teljesítményen üzemel.

Ezzel szemben aki már fogott a kezében iPadet, az el van ájulva a teljesítményétől. Még a szkeptikusok is, akik ellenzik a koncepciót, elmondják, hogy a grafikus felület gyönyörű, a készüléken futó programok csodálatosan néznek ki, és az egész munkamenet villámgyors. Ehhez jön még hozzá az alacsony fogyasztású processzor miatt döbbenetesen nagy, akár 12-14 órás üzemidő, míg Atommal a HP Slate például csak kábé feleennyit tudott volna, ha nem fújják le az egész projektet.

Szóval egy benchmark az egyik oldalon, egy gyönyörű, villámgyors rendszer hosszű üzemidővel a másikon.

Optimalizáció. Méretre szabás. Szoftver és hardver egysége. Ezek azok a jelszavak, amik természetesen megakadályozzák az Apple-t abban, hogy minden területen piacvezető legyen, de amik segítik abban, hogy bizonyos szegmensekben éllovasként tűnjön fel, és hogy olyan forradalmi termékeket dobjon piacra, amit a piac csak sok éves késéssel tud követni. Ilyen volt annak idején a Mac, majd az iPhone, és ilyen most az iPad is. 

Amikor bemutatták az iPadet, mindenki azt hitte, hogy abban valami saját fejlesztésú processzor dolgozhat. Erre abból következtettünk, hogy a csipet nemes egyszerűséggel Apple A4-nek nevezték el. Én például a korábban felvásárolt PA Semi munkásságára gyanakodtam, hiszen mi másért vett volna processzortervezőt az Apple, minthogy processzort terveztessen magának.

Aztán kiderült, hogy az A4-es ARM-alapú, míg a PA Semi elsősorban a Power-architektúrában van otthon. Akkor ki tervezte az A4-est? Hát az Intrinsity, az ő feladatuk volt az iPhone 3GS-ből is ismert Cortex A8-as 600 megahertzről 1000 megahertzre gyorsítása, és a fogyasztás drasztikus csökkentése.

A munka olyan jól sikerült, hogy az Apple a közelmúltban fel is vásárolta a céget. Körülbelül 121 millió dollárt fizetett érte, a vállalat tehát jól láthatóan elkezdte megalapozni saját hardvertervező üzletágát.

Hogy hol áll meg, nem tudni. Az utóbbi hetek egyik legvadabb pletykája az volt, hogy az Apple felvásárolja az ARM-et is. A brit cégben korábban már volt érdekeltsége a kaliforniai vállalatnak, lényegében ott volt az alapítók között, hogy a Newtonhoz hasonló eszközökhöz megfelelő processzora legyen, csak amikor a kilencvenes években Jobsnak kellett a pénz az Apple megmentéséhez, eladta a részesedését.

A pletykák szerint azonban most, hogy az Apple-nek már az iPhone hozza a legtöbb bevételt, újra felmerült a szorosabbra húzott partnerség lehetősége. A pletykák szerint az Apple simán kifizetné az 5,2 milliárd fontos vételárat, hogy házon belülre kerüljön a világ legfontosabb, mobil eszközökbe csipet tervező vállalata.

Ennek kétszeres előnye lenne: egyrészt mostantól a hordozható eszközöket maximálisan saját igényeire szabhatná a vállalat, másrészt, és ez sokkal fontosabb, kellemetlen helyzetbe hozhatná a konkurenciát. A legtöbb okostelefonba, mp3-lejátszóba, hordozható eszközbe ugyanis az ARM licenceli a technológiát, a vállalat felvásárlása esetén tehát a versenytársak hasznának egy része is az Apple-nél landolna.

Na ezt nevezem én izgalmas találgatásnak! 

A pletykák szerint az Apple ismét beruházott egy cégre, ezúttal az Intrinsity nevű processzorfejlesztőt vásárolta fel. A PA Semi után ez a második hasonló cég, amit bekebelezett Cupertino, de az Apple ezúttal nyilván szeretné, ha a vezetők nem állnának fel néhány hónap után, hogy köszönik szépen.

Az Intrinsity legutóbb a Samsunggal vett részt az 1 gigahertzes Hummingbird processzor fejlesztésében, vagyis az ARM architektúra nagyon is közel áll hozzájuk.

Mondjuk a pletykák nem légből kapottak, az Intrinsity tübb munkatársának LinkedInen közzétett életrajzában megtalálták, hogy 2010 áprilisa óta az Apple-nél dolgoznak. Szóval vagy az egész céget vette meg az Apple, vagy csak a dolgozók egy részét. A LinkedIn-en található információkat azóta kitörölték (ugyancsak az Apple-re jellemző), de egy bizonyos Mark Nodine megjegyzése, miszerint április 1-től az Apple-nél örül, megmaradt az utókornak.

Na most a kérdés csak az, hogy a korábbi információt, miszerint több kulcsfigura, köztük a PA Semi vezetője is elhagyta a két éve Apple-be olvasztott csapatot, valamint a most nyilvánosságra került új vásárlást értelmezhetjük-e úgy, hogy az Apple számára kevésnek bizonyult a PA Semi, és új utakat keres a saját hardver készítésében? Szerintetek?

Több forrás is megerősítette, hogy Dan Dobberpuhl, aki az Apple-be olvasztott PA Semi vezetője volt, elhagyta a céget. Ez a részleg készítette az iPadben található A4-es chipet, aminek pontos összetételéről azóta is folynak a találgatások. A távozás pontos ideje nem ismert, de valószínű, hogy a válásra már tavaly ősszel, vagy még korábban sor került.

A források arról is beszéltek, hogy más vezetők is megléptek a régi PA Semi csapatából, de bennfentesek azt állítják, Dobberpuhl volt az egész csapat legmeghatározóbb tagja. Ha már a tavalyi év közepén dobbantott, az azt jelenti, hogy nagyjából egy évig volt az Apple-nél, ennyi pont elég ahhoz, hogy egy merőben új utakat kereső, a felülről érkező megkötéseket nem bíró vezetőnek elege legyen az Apple-hez hasonló nagyvállalat despotikus rendszeréből. Nem tudom, csak találgatok.

Steve Jobs módszerei ugyanis pont attól különlegesek, hogy más szempontok vezérlik, mint a hagyományos gyártókat, a formatervezés alá helyezi például a hardverelemek térbeli kiterjedését. Dobberpuhl pedig lehet, hogy nem látott ambíciót a "legyen gyors, fogyasszon keveset és férjen be ide" utasításban.

Mindenesetre többen csalódásként élték meg, hogy a keynote-on rejtélyesen csak A4-nek elnevezett saját fejlesztésű Apple-processzorról kiderült, a Nexus One-éhoz hasonló Cortex-A9 MPCore magból építkezik, majd még nagyobbat esett az áll, mikor már arról beszéltek, hogy valójában egy átdolgozott egymagos Cortex-A8-as került az iPadbe.

A tablet bemutatója után a legtöbben azt gondolták, hogy az Apple A4-es az új generációs Cortex A9-es dizájnra épül, akárcsak a Google Nexus processzora, csak az iPadnél valami sokmagos kivitelre gyanakodtak a szakértők. A legújabb elemzések szerint viszont erről szó sincs: az A4-es sokkal inkább az iPhone 3GS-ben, az iPod touch-ban, a Palm Pre-ben és a Droidban most is használt csipre, a Cortex A8-asra épül, bizonyos szempontból tehát egy elavult szerkezet. Azért nem egy dinoszaurusz, mert az A9-es például csak grafikus teljesítmény szempontjából mutat többet elődjénél, de az egyre inkább biztosnak tűnik, hogy az Apple nem valami forradalmit tett le az asztalra.

Jon Stokes, az Arstechnica szakértőke a következőt írta:

Miközben a bemutatót néztem, biztos voltam abban, hogy az A4-es a Cortex A9-re épül, valószínűleg a kétmagos verzióra. Mostanra azonban sokkal inkább arra gyanakszom, hogy az csip a Cortex A8-as és a PowerVR SGX grafikus gyorsító egy módosított, egy gigahertzen futó verziója. Bár ezt a teóriát az Apple nem erősítette meg, ugyanakkor számos forrásom szerint ez az igazság.

Stokes szerint leginkább teljesítményspecifikus okokból maradtak ki a különféle kommunikációs portok és a webkamera is az iPadből. Azt is állítja a szakértő, hogy azért nem hoztak nyilvánosságra semmilyen információt a csipről, mert hiányzik belőle a wow-faktor.